TILTOTT VARÁZSLAT

A Táltos utolsó házát húzta fel. Bár nem lett volt szüksége falakra, hiszen akarata szerint alakította maga körül a világot. Hatalma nagy volt. Ha tenyerét a kőre nyomta, a kő hálásan őrizte tovább kezének mély nyomát. Szavára dombok növekedtek, kövek repkedtek, és ha akarta, tetszés szerint új alakot öltött vagy láthatatlanná tudott válni. Minden tudása között ezt tartotta a legtöbbre pedig a Mindenségnek nem volt titka előtte.  Egy este, mikor az alkonyat mélyvörösbe hajlott, eljött érte a halál. Sietség nélkül letelepedett mellé a padra és komótosan szívogatta pipáját. — Eljöttem érted. Menni kell- mondta. A Táltos nem lepődött meg. Sokáig csendben ültek, amelyben mintha a világ is megtorpant volna. A távolban a repkedő kövek visszahullottak, és megpihent a táj. — Adj nekem még egy napot. Tudom, hogy megértesz.  — szólt végül a Táltos. A halál szó nélkül eltűnt az alkonyatban. Másnap hajnalban a Táltos a lét ösvényein indult el az Öreghez. — A halál hív engem — mondta. — De tudom, hatalmam van felette. Ha akarom, nem férhet hozzám. Az Öreg sokáig nézte őt, majd csöndesen válaszolt: — Megteheted, ha még vágyak kötnek a világhoz. Ha parancsolsz, a halál engedelmeskedik. De gondold meg, megéri? — Mit vesztek el vele? — kérdezte a Táltos. — Többé szavadra nem lesz a fűből rózsa, s a kő nem mozdul és nem ad almát a bodza, és   vágyaidnak hatalma lesz feletted, éhezni fogsz, ha nem jutsz eledelhez. Tied lehet az örök élet és vele az örök szürkeség. Úgy döntesz ahogy akarsz. Táltos elgondolkodott, majd mélyen meghajolt. Hazafelé dombokat növesztett, óriás köveket lebegtetett, visszafordította a folyót. Halak legelésztek a fűben, bárányok lebegtek a bárányfelhők között s bivalyok úsztak különösebb izgalom nélkül az ég tengerében. Korán hazaért és napestig évődött a megbolydult világgal, de alkonyatkor mindent rendbe tett és „aznap este elment a halállal.” 

by Strummer Péter                                                                                    In memoriam Garai Gábor