A VÁNDOR ÉS A FARKAS

A ködös erdő mélyén, ahol a fák suttogó történeteket mesélnek az éjszakának, egy magányos vándor kis tüzet rakott. A nagyon fiatal ember prémekből varrott ruhát viselt, a tarisznyája is bőrből volt. Megnyúzta a futtában elkapott nyulat és nyársra húzva a tűz fölé tartotta. A sülő hús illata felkeltette az erdő egyik urának érdeklődését. Nyers húshoz szokott orrát ingerelte a furcsa szag. Nesztelenül és láthatatlanul közeledett és le nem vette a szemét az idegenről. A vándor az erdő gyermeke megérezte, hogy figyelő szemek követik, de a fekete farkas nem érezte az emberek szokásos félelmének dühítő szagát.  Nem támadott, nem morgott, csupán lassan közeledett, mintha régóta várna erre a pillanatra. A tűz visszfénye lobogott a szemében, melyben nem volt semmi az ősök féleleméből csak tiszta értelem és kíváncsiság. Habozás nélkül lépett közelebb és ahogy a tekintetük találkozott, egy halk hang törte meg az erdő csendjét. Nem emberi szó volt, hanem valami ősi, valami, amit a fák és a vizek mindig is beszéltek. A vándor megértette és elmosolyodott. Mindketten az erdő gyermekei voltak, félúton az ösztön és értelem között. Miközben a tűz lobogása versengett sötétséggel, az éjszaka sötétjében a vándor és a farkas között szövetség született. Nem hangokkal, nem felesleges mozdulatokkal, hanem azzal az elhallgatott megértéssel, amelyet csak azok ismernek, akik valóban hallgatnak a szívek hangjaira. Ahogy éjszaka egyre mélyült, a vándor és a farkas között kialakuló csend megtelt megértéssel. A tűz már csak halványan pislákolt, és a vándor félbetépte a nyulat, majd az egyik felet földre helyezte. Nem szólt, nem hívta a farkast, csupán hagyta, hogy az erdő törvényei érvényesüljenek. A farkas egy ideig nem mozdult, majd lassan közeledett. Óvatosan de elszántan szembe szegült az ősi törvénnyel. A kölcsönös bizalom legyőzte az ösztönös ellenállást. A kötelék elszakadt. Óvatosan leült a tál mellé, és elkezdett enni. A vándor örömmel látta az áttörést, de nem próbált közelebb kerülni. Tisztelte a farkas választását, ahogy a farkas is tisztelte az ő nyugalmát. Az éjszaka szinte tapintható vált, ahogy a köd lassan betakarta az erdőt, és a világ egyetlen valóságává vált a kis tűz és a két lény, akik testvériség köteléket osztottak meg azzal, hogy együtt ettek. A vándor az eget fürkészte, mintha a csillagok választ adnának arra, hogy miért sodorta őket össze az idő. Az erdő mélyén, a két lény együtt osztotta meg a csendet, az éjszakát és a jövőt.