A meleg sötétben, ahol a csend maga volt a törvény, ahol az idő csupán nesztelen hullámokban mozgott, két apró lény várakozott lebegve. Nem tudták, mi rejlik a sötétben, csak érezték a finom lüktetést, amely körülölelte őket. Az egyik lény, mindig várakozással telve fordította tekintetét az ismeretlen felé. — Érzed ezt? — suttogta egy napon. — Valami hív minket… Valami, ami túl van ezen a homályon. A másik lény alig hallhatóan felhorkant. — Ostobaság! Ez itt a világunk. Nem létezhetünk a köldökzsinór nélkül. Ha egyszer elszakad, elenyészünk. Az első elgondolkodott. — És ha nem kötelék, hanem vezet? Ha csak egy út, amely elvisz minket oda, ami igazán a valóság? A másik összehúzta magát. — Senki sem tért vissza abból, amit te "odaát"-nak nevezel. Ha létezne bármi ott, már tudnunk kellene róla. Ebben a pillanatban a sötétség megremegett. Láthatatlan hullámok futottak végig a tér szövetén. Egy ősi hívás zendült fel, és a két lény megborzongott. Az első szíve megtelt várakozással. — Hallod? Érzed? A világon túl valami létezik… Talán egy kéz, amely átölel minket. Egy szív, amely minden félelmet elűz. Ahogy beszélt, a homály hasadni kezdett. Egy fény derengeni kezdett, először gyengén, majd egyre erősebben. Elképzelhetetlenül hatalmas erő tolta őt a fény felé. A kapu feltárult. A kicsi lény elmerült a fényben, és egy másik világ ölelte magához. Egy új ismeretlen világ, telve biztonsággal és gyengédséggel, ahol a szeretet hatalma ölelte körbe a lelkét. És akkor megértette: az út nem véget ért, hanem most kezdődik. A másik most indult kifelé.