„A „Draki” lázálmában egy kutyával beszélgetett”. Ezt állították mindazok, akik szerencsétlenségükre kénytelenek voltak vele tölteni az utolsó óráit. A kénytelenség tekintetében fennforgás állt fenn egy apróbb incidens miatt, amely intenzív hatósági érdeklődést vont maga után. Pedig mindössze egy kissé heves privát üzleti megbeszélés volt, ami miatt razziáztak második napja. Az említett rossz társaságbeli úriember a tüdejébe kapott késszúrást, miközben békíteni próbálta a feleket egy szekrényajtóval. Ennek következtében gyengélkedett. Mivel érthető okokból a kórházi ápolás szóba sem jöhetett, tettestársai egy használaton kívüli légópincében helyezték el, ahol megfelelően tudtak gondoskodni róla. A sebet bekötötték és gondoskodtak róla, hogy elegendő rum mindig legyen a keze ügyében. Az elfertőződött seb okozta láz és az alkohol hatására hangosan kezdett hallucinálni. A jelenlevőknek úgy tűnt mintha egy kutyával beszélne. Ez önmagában nem lett volna szokatlan tőle. Az tűnt fel, hogy úgy beszél, mint aki válaszokat kap. Később sírt is. Érdeklődni kezdtek és ő időnként összefoglalta a párbeszédeket. Később a rendőrségen egy pszichológus és egy pap jelenlétében kikérdezett érdekeltek összecsengő vallomása alapján sikerült rekonstruálni a párbeszédet, ami kisebb eltérésekkel így hangzott:
- Itt van egy nagy fekete kutya. Akkora, mint egy farkas. Néz engem erősen. Mondom neki mért pont, hogy engem nézel. Erre azt mondja szépen tagoltan, hogy majd frászt kaptam:
- Neked meg nekem dolgunk van egymással.
- Kizárt, hogy nekem meg egy kutyának volna valami megbeszélni valónk. Akkor az történt, hogy kissé fényleni kezdett és még nagyobb és feketébb lett. Ezt válaszolta:
- Nem vagyok kutya, Őrző vagyok.
- Mi a fenét őrzöl itt?
- A kaput, amin hamarosan át fogsz menni amikor elég rövidesen meghalsz.
- A frászt hozod rám. De ő csak mondja a magáét.
- Az Alkotó megparancsolta nekem, hogy minden bűnödet bánd meg. Meg is fogod bánni. Ebben igen nagy gyakorlatom van.
- Kérdem én miért kellene nekem bármit megbánni, úgy is a pokolra jutok.
- Édesanyád a trón elé térdelt és kegyelmet kért neked, nem akarja, hogy elkárhozz. Ezért fogsz most mindent megbánni.
- Hát ez hihetetlen, hogy még most is mindenbe beleszólna, én ugyan nem bánok meg semmit. Különben sem akarok emlékezni.
- Az, hogy mit akarsz nem számít semmit. Látni és érezni is fogod azoknak a fájdalmát, akiknek életedben ártottál. Még nem volt ember ki ezt kibírta és te sem fogod.
- Csinálj, amit akarsz, sokat nem tudsz rólam.
- Nem is fogok tudni. De a lelkiismeretedet felébresztettem és most egy időre magadra hagylak vele.
- Úgy eltűnt mintha sose lett volna ott. Már kezdtem örülni, hogy csak a piától van, amikor elszabadult a pokol. Ami történt azt el sem tudtam volna képzelni. Sok ember fájdalmát egyszerre elviselni lehetetlen. Összeroppantott. Megbántam mindent, hogy szabaduljak a fájdalomtól. Akkor megint megjelent az a dög. Volt ötlete:
- Csak azért bántad meg, hogy neked ne fájjon. Ez nagyon kevés. Még mindig magaddal törődsz. És megint eltűnt. A mindent elborító a fájdalmon ekkor áttört egy sikoly, az Anyám hangja: „Bocsáss meg neki.” Villámlott és dörgött és szakadni kezdett az eső.
Sokáig sírt szinte üvöltve, majd elcsendesedett, kisvártatva csak ennyit mondott alig érthetően: „Anyámhoz megyek” és elaludt egy halvány mosoly árnyékával az arcán.