Apámmal nem álmodtam soha. A Homokember megtagadta tőlem, hogy akár álmomban találkozhassak vele. Elevenként szemtől szembe nem láthattam soha. Az ok rettenetesen egyszerű. Amikor én megszülettem munkaszolgálatos volt. Úgy halt meg, hogy tudta fia van. Nyáron születtem és ő fél évvel később meghalt anélkül, hogy reménykedhetne a feltámadásban. Ugyanis zsidó volt. Halálának közvetlen okozója a Vörös Hadsereg 1943. január 12-én megindított támadása a Don kanyarban. Másodlagos oka a magyar nép választott vezetői által alkotott zsidótörvények precíz végrehajtása volt. A megszállt területek országai között nem akadt még egy, ahol akkora lelkesedéssel és buzgalommal végezték a deportálásokat, mint kies hazánkban. Ezért halt meg, pedig nagyon szeretett élni és bőven lett volna rá oka, hogy életben maradjon. Boldog házasságban élt tele tervekkel, hitt egy boldogabb jövőben és imádta a feleségét. Nem vágyott arra, hogy a sorsa emlékként része legyen egy korszak tragédiájának. Megérhette volna, hogy a fiát felnevelheti és egyszer talán unokákat dajkálhat. Vegyes házasság volt az övék, egyikük szülei sem örültek neki, ugyanis anyám katolikus volt. Rövid boldogságban volt részük, amely szomorú véget ért. Apukámat több alkalommal elhurcolták munkaszolgálatra. Rengeteg levelet írt anyunak, rám maradt levelei rajongó szerelemről és reménytelen vágyakozásról szólnak melyekben benne volt az otthon melege, az ölelés hiánya, és a remény, hogy talán még visszatérhet. Soraiban az öröm és a bánat váltakozott, a jövő reménye és a szívbe maró bizonyosság, hogy a jövő már nem létezik. Hiányzott neki minden, amit korábban természetesnek tartott: egy közös reggel, egy ölelés, egy kedves szó, amelyben ott rejtőzik az élet. Imádta anyut. Amikor a magyar hadsereg a Don-kanyarba indult, ő azokkal ment, akiknek nem volt fegyverük, csak az, amit a hátukhoz szorítottak a keretlegények, hogy szolgálják azokat, akik nem is tekintették őket embernek. A küzdelem esélytelen volt még a katonáknak is. Miklósnak a negyedik SAS behívója volt, amivel idekerült a 2. magyar hadsereghez. Mint rutinos munkaszolgálatos tudta, hogy az élete nagyobbrészt azon múlik, milyenek a keretben szolgáló katonák. Eddig szerencséje volt. Szórakozásból soha sem verték, csak ha okot adott rá. Ez a hely nagyon más volt, mint azok, ahol eddig szolgált. Ez egy másik világ volt. A kedves illatára az otthon melegére és a család hangjaira való emlékezés itt sokkal nehezebb volt. Elsőbbséget élvezett a fagyás és a hóvakság meg az éhezés. Előző életében egyszerű munkásember volt, aki semmi jónak nem volt ellensége. A fegyelmet civil életében is utálta. Ebből voltak bajai amíg meg nem ismerte a feleségét. Anna nagyon szép és egyszerű munkásnőként nagyon rátarti és válogatós volt. A barátnői már több gyereket neveltek amikor ő igent mondott Miklósnak. Eleinte őt sem akarta észrevenni de a fiú, aki kicsit fiatalabb volt hihetetlen makacs volt és végül győzött. Nagyon boldogok voltak együtt még akkor is, amikor Miklósnak viselnie kellett a sárga csillagot. Mikor elkezdődött a munkaszolgálat már keveset lehettek együtt. A két munkaszolgálat közötti együttlét valamennyire kárpótolta őket. Miklós sokáig kapaszkodott a gondolatba, hogy hazatérhet. Mint minden munkaszolgálat alatt most is rengeteg levelet írt. Szerelmét a levelekben dédelgette fájdalmasan vágyva a test melegére az ismerős testbeszédre a kedves hajának illatára. Néha engedélyezték a levélküldést. Ilyenkor egész kupac levelezőlapot adott a tábori postára. Írt mert a remény volt az egyetlen, amit a hideg és az éhség nem tudott elvenni tőle. Nem adta fel a reményt, hogy Annát újra láthatja, megérintheti hozzábújhat és érezheti testének válaszát. Néha úgy gondolta elmondja elmondhatja neki mindazt, amit a levelekben nem akart. Nem írt soha nyomorúságáról, csak a vágyairól. Minden sorában ott volt a vágy, hogy újra láthassa a feleségét, hogy érezhesse, otthon van. És még akkor is, amikor minden remény elveszett, elővette a tábori levlapot és tintaceruzát. Nem lehetett olyan fáradt, hogy legalább pár sort ne írt volna. Ahogy múltak az egyhangú napok, a hó, a hideg és a kimerültség lassan megölte a reményt. A postáért egyre kevesebben jelentkeztek. A muszosok közül minden héten páran meghaltak. Sok otthonban már hiába vártak a válaszra. Annától egyre ritkábban jött levél, majd a nagyon várt borítékok végleg elmaradtak. Ezzel elszakadt az utolsó szál, ami az otthonhoz kötötte. Egy éjszaka Miklós ráébredt: innen ő nem megy haza. Nem lesz új reggel közös kávéval, nem lesz érintés, nem lesz boldog viszontlátás. Felhagyott az írással is. Nem volt mit mondani, nem volt kinek mondani. A levelekben egykor lángoló remény kihunyt, a sorok értelmüket vesztették. A gondolat, hogy még lehet valami más, valami több, elpárolgott, mint a lehelet a fagyos éjszakában. Az éjszaka csendjében a túlélés még lehetetlenebbnek látszott. Miklós összekuporodott, de nagyon keveset tudott aludni. A sötétbe bámult fénytelen szemmel, a beletörődés tompa árnyaként. Körülötte senki nem mozdult, mindenki a visszahúzódott a saját reményvesztett mozdulatlanságába. A föld kegyetlensége, a csontig hatoló szél, az élet lassú, fájdalmas múlása mind egyetlen üzenetet hordozott: itt, a Don kanyarban nincs helye az emberségnek. Miklós érezte, hogy a lépései nem viszik sehová, hogy a könyörtelen idő feloldotta őt a hóban és a hidegben. És mégis, valahol mélyen a lelkében ott lapult az érzés, hogy az ő neve nem tűnhet el nyomtalanul. Hiszen a fának is a szélhordta magvai öröklétet biztosítanak. Tudta, hogy az ő magja is megfogant. Bár soha sem látta tudta, hogy fia van, aki majd tovább örökíti a nevét. Ettől a csalódástól Isten megkímélte. A keretlegények már csak megszokásból ordibáltak a fagyos levegőben, rutin volt a sok kiüresedett parancs. Ezzel nem tudták megállítani az előrelátható jövőt. Minden egyes parancsban érződött a reménytelenség. Miklós azért igyekezett végrehajtani, amit csak tudott. A mozgás kissé enyhítette a hideget, amely már a fejébe is kezdett bekúszni. Az egyhangú robot során az idő jelentősége összezsugorodott. A napok egymásba folytak, a kivételt csak az étel bizonytalansága jelentett. Eleinte sokat szenvedtek az éhségtől, később a gyomruk üressége a monotónia részévé vált. Az éhség nem fájt már, a teli gyomor már csak emlék volt, ahogyan az otthon, az asszony és a szerelem is csak elhalványult árnyképként lebegett valahol messze, elérhetetlenül. A könyörtelen széltől hordott száraz hó az arcukhoz csapódva marta a bőrt, ez volt majdnem a legrosszabb. Az elnyűtt ruhák nehezen tartották a testmeleget. A fagy lassan és alattomosan kúszott be elnyelve a meleg maradékát. Eleinte ezek a ruhák az otthoni mindennapokra emlékeztettek. Most már csak a felesleges létezés jelképes burkolataként szolgálva csak kevés védelmet nyújtottak. Minden lépésüket a száraz fagyott hó ropogása kísérte, makacsul emlékeztetve, hogy innen nincs hová menni. A csend szinte üvöltött, a munkatempó egyre lassult. Már nem számított befejezik vagy sem, ami közeledett attól nem védett sem sánc, sem árok. Az oroszokat hajtotta-űzte a könyörtelen bosszú. A megszállás alatt elszenvedett borzalmak által gyötörve veszett kutyaként marták az ellenséget. Minden felszabadított helyen ugyanaz a látvány fogadta őket. Leégett házak és akasztott emberek. A sarkukat taposta a megerőszakolt nők a felakasztott nagyapák és unokák emléke. A felgyújtott falvak füstje égette a szemüket. Nem volt erő, ami akkor és ott megállíthatta volna őket. Ha hittek is valamilyen istenben az sem lett volna rá képes. A Csuklyás röhögve talpalt a sarkukban. Elpusztítottak mindent és mindenkit, aki eléjük került. A németek a leghevesebb csapás elől menekülve odadobták eléjük a magyar hadsereget. Ugyan így tettek a magyarok a munkaszolgálatosokkal. A hajnali előtti támadás tüzérségi előkészítéssel indult. A sztálinorgonának nevezett rettegett sorozatvetők tüze üvöltő fényoszloppá olvadt össze. Végtelennek tűnő csend után mennydörgő csatakiáltással megérkeztek a fehér hóköpenyes harcosok. A halállal már sokszor szembenézett katonák, száz csatát túlélt veteránok, a gárdisták akik maguk kérték az első csapás jogát. A vérszomjas üvöltés másodpercekkel előttük érkezett, elsöpörve a maradék harci morált. Az oroszok mentek, már csak a szuronyt használták, dühtől elvakultan taposták a földbe a maradék ellenállást. Hajtotta őket a bosszúvágy, a fájdalmas veszteségek a megszállás megaláztatása miatt. Törleszteni akartak. Nem láttak arcokat, csak célpontokat. A szemükben Miklós sem volt más, csak egy felvillanó alak árnyék, egy elhibázott döfés amiért nem érdemes visszafordulni. Előre nyomulásuk annyira gyors volt, hogy a menekülők nagy csoportja Miklóssal együtt egyszeriben a frontvonal mögött találta magát. A fegyverek és a robbanások zaja távolodott. Ezzel megnyílt a túlélés lehetősége, azok előtt, akik egyáltalán mozogni tudtak. Nem voltak sokan, akik elindultak a hazatérés illúziójától hajtva. Miklós próbálta tartani a lépést, de hamarosan lemaradt. Hátranézve látta, hogy a mögötte vánszorgók egymás után rogynak a hóra. Látta, hogy a Csuklyás társul szegődött a fagyhoz, az éhséghez és a kimerültséghez és együtt menetel velük. Miklós nem látott mást maga körül, mint a vérfoltos havat, törött fegyvereket és halottakat. A legtöbb hason feküdt, Csuklyás hátulról érte el őket. A látvány beleégett a retinájába, hiába csukta be a szemét. A levegő nehéz volt a Csuklyás szagától, aki szemlátomást egyre közelebb került. Miklós teste remegett, nemcsak a hidegtől, brutálisan hasított bele, hogy soha nem jut haza. Megtorpant. A lábai remegtek, kezdték megadni magukat a hidegnek, ahogyan az akarata szertefoszlott a végtelen télben. Az élet nem egy pillanat alatt ér véget, a halált sem adják olcsón. A hó ropogott alatta, ahogy térdre esett, lassan oldalt dőlt majd egy utolsó erőfeszítéssel a hátára fordult. A hideg már nem fájt, csak tompa érzékelése maradt, mintha az innenső és a túlsó világ határvonala elmosódott volna. A szemei lecsukódtak, és a fagyott világ eltűnt. A távolban Anna megérezte, hogy a kettőjük világának vége. Az a láthatatlan szál, amely egész közös életükben összekötötte őket, most szakadni készült és a meggyötört szívben hatalom ébredt, természetfeletti erő, poklok kapuit áttörni képes. És Anna ott volt nem testben, de mégis jelen, hogy utolsó pillanataira hazavigye őt. Meleg, puha fény ölelte körül. Otthon volt. A gyermeket nézte a bölcsőben, a fiút, akiben majd tovább él. Anna cseppet rádőlve átölelte, hosszú gesztenyevörös haja lágyan omlott a vállára. Miklós felemelte a kezét, végigsimított rajta, érezte a selymes szálakat az ujjai között. A meleg illatok, a vágyott testbeszéd és a becéző szavak visszatértek. Nem volt hideg, nem volt éhség, nem volt háború. Csak Anna volt, és az otthon, amelyre mindig vágyott. Lefeküdtek. Az ágyban Anna lassan fölé hajolt és megcsókolta a száját és ő imádott asszonya utolsó csókjával ajkán elszenderedett. Csak Isten látta a szelíden mosolygó arcot, mielőtt a hó oltalmazón belepte a testét, mint a többi negyvenezerét. FUIT.