Ez a Hely valahol egy Kelet-Európai városban lehet. Nem minden nap, de azért szokták bombázni a szövetségesek. Vannak telitalálatot kapott házak, de még győzik eltemetni a halottakat. Pap is van, ha kell. Sokan maradtunk árván mert a gépek délelőtt jönnek iskolaidőben. Iskolát még soha nem találtak el. A két gyárat és a várost viszont igen. Iskola után mész haza és a házatok helyén egy égett lyuk. Azt hiszem én is így jártam. Sokan vagyunk csavargó árva kölykök. Senki sem törődik velünk, de erős bennünk az életösztön. Veszélyesek vagyunk. Minden magányos felnőttre még ha katona akkor is. Nappal romos padlásokon alszunk. Éjjel és kora hajnalban vadászunk. Falkában, farkaskölykök. Miután a megszállók közül néhányan eltűntek, a katonák elkezdenek begyűjteni minket. Én is ilyen elkapott kölyök vagyok. A Hely egy nagyon nagy ház hatalmas parkkal. Itt laknak a megszállók. Ide hoztak. Nem bántanak se szóval se tettel. Még csak nem is őriznek. A nagy vaskapu mindig nyitva. Két fegyveres őrzi éjjel-nappal. Nem rendszeresen, de adnak enni, nem sokat, de az élethez elég. Itt is a padláson alszunk. Rengeteg kacat és régi bútor. Nappal is sötét van. Álmomban látom a város romos padlásan alvó társaimat. Barátnak hiszem őket, akik ébren azon vannak, hogy kiszabadítsanak bennünket. Szabadok. Én is szeretnék szabad lenni. Álmomban a nyitott kapu felé megyek. Nagyon sötét van, valahogy még is látom, hogy az őrök alszanak. Kisétálok. A semmiből árnyakat sejtek, két lábon járnak, de a fejük nem emberi. Itt ordítva felébredek, de jól összevernek mind, akiket felvertem. Néha nem sikerül felébredni, ilyenkor széttépnek. Most nem alszom. Látom magam kimenni. A városba indulok, el az alvó őrök mellett. Csakhogy nem alszanak. Závár csattan Várom a lövés hangját és hátulról a golyót. A becsapódás után érkező hangot már nem hallom. Most halott vagyok. Reggel a kapu felé tartok. Valami húz oda, mintha a kapu maga hívna. Éjjel nem sikerült kimenni, lehet, hogy nappal igen? Az őr fiatal magas srác. Szőke, kékszemű. Barátságosan mosolyog. – Mi van, öcsi szeretnél kimenni? – kérdezi. - Gondolom kimenni nem lehet, de akkor miért van mindig nyitva. – kérdezem én. Nevet, de a nevetése üres, mint az árnyak szeme. – Tudod kölyök ez egy társajáték, amit a parancsnok talált ki. Akarsz játszani? – Mik a szabályok? -kérdezek. – Ó, a szabályok nagyon rugalmasak. Kiválaszthatod, hogy milyen fegyverből lőhetek rád, ha milyen messze távolodsz el a kaputól. – Mi ebben a játék? Semmi esélyem sincs. – mondom én. – Tényleg nincs mert úgysem tartom be a szabályokat. Ott szúrtad el, hogy ide jöttél kérdezősködni a kapuhoz. Egyébként mindenki előbb-utóbb idejön. A szeme megváltozik, mintha valami árnyék suhanna át rajta – Fuss – mondja, és a hangja már nem emberi.
Ha elolvastad ezt biztosan azt hiszed, hogy valami rémálom. Az is, ezt a rémálmot én valóban álmodtam. Álmodom ilyeneket és biztos vagyok benne, hogy ezek az álmok valahol, valamikor a világban megtörtént események valódi lenyomatai. Üzenetek ezek azoktól, akikkel ezek a dolgok valóban megtörténtek. Üzennek mert haláluk után is erős bennük ez a szándék, hogy a rajtuk elkövetett borzalmak ne maradjanak rejtve. Bizonyságom nincs, de sejtésem van róla hogyan jutnak el hozzám ezek az üzenetek. Biztos vagyok abban, hogy másokhoz is eljutnak ilyen jelzések. Szilárdan hiszek valódiságukban és mindent meg fogok tenni, hogy ne vesszenek el. Azért mielőtt lapoznál, állj meg egy pillanatra és gondold végig mi élhettek át azok az emberek, akik számára ez volt a valóság. Talán rájössz, hogy mit tegyél. Ha nem akkor ez az írás nem neked szól.