A HELY ÉS A FOGOLY

A fából épült labirintusban a léptek visszhangoztak, és a falakból szivárgott a sötétség. A távoli ágyúdörgés, mintha egy másik világból jönne. Mégis elég közel ahhoz, hogy reményt adjon. Alig szűrődött be fény. A félhomályban táncoló árnyékoknak, mintha saját akaratuk lenne. Az őrök ott voltak bárhol, és mégis sehol. A tekintetek elkerülték egymást, kerülve a felismerés látszatát is. A falak nyikordultak, mintha sorsunk terhe túl sok volna elviselni nekik, a tétován ácsorgó időtlenségben Az éhség és a fáradtság kábulatban a remény már nem létezett csak egyetlen gondolat maradt: a túlélés néha fellobbanó puszta ösztöne. Néha valaki felsikoltott álmában, egy hang, tele kísértetekkel, amelyeket lehetetlen elűzni. Látták a tüzet. Látták a testeket füstté válni. Akik maradtunk, már csak üres lélektelen héjak, akiket a belső tűz élve emésztett. Nem volt kiút. Csak az árnyékok voltak, a félhomály, és a kérdés: meddig tart még? A homály mindenkit magába zárt nem csak a foglyokat, hanem az őröket is. A hatalmuk a lassan eloszlott a kemencék füstjével együtt, csak a túlélés terhe nyomasztotta őket. A fegyverek súlya a kezükben már nem adott erőt, csak egy teher volt, amit nem mertek elengedni. A ravaszt már nem húzták meg olyan könnyen.  A lépteik bizonytalanabbak lettek, a mozgásuk óvatosabb, mintha féltek volna valamitől, amit a falak rejtenek. Az árnyak a vállukra és a hátukra telepedtek, a félelem puha talpakon lopódzott utánuk. A régi világuk már nem létezett, és az új, amelyben megrekedtek ellenséges volt. Csak a bizonytalanság maradt, súlyosan, lebegve a fojtogató levegőben. A tervünk brutálisan egyszerű volt. Nem volt helye habozásnak, sem félelemnek. Az őrök szeméből eltűnt a könyörtelenség, de a görcsösen szorongatott fegyverek még mindig halált ígértek. Tudtuk, hogy nem mindannyian éljük túl. De a halál már csak egy másik út volt, amely talán kevesebb fájdalmat ígért, mint a napok végtelen sora ebben a pokolban. A kezdetleges kések éle tompa volt, a puszta kezek ereje pedig kevésnek tűnt, de a szabadulás illúzióját adta. A félhomály összeszorított fogakkal, elfojtott lélegzettel volt terhes. Eltűnt az éhség. Vártuk a pillanatot. Csak pár pillanat és labirintusban mindennek vége volt. A küzdelem elhalt az emberekkel együtt, a fegyverek hallgattak az élettelen kezekben.  Csak a labirintus falai őrzik a harc és halál emlékét. A falak magukba szívták az üvöltéseket, amelyek visszhang nélkül haltak el és a Csuklyás őrizte a csendet. Nem volt már különbség a foglyok és az őrök között, holtan már csak emberek voltak.  Akik még lélegeztek, nem tudták, hogy ez a győzelem megtörtént, vagy csak egy újabb rémálom egy végtelen történetben. Az orosz csapatok közeledtek, de ez már nem számított. Nem volt miért harcolni. Nem volt hová menekülni. A félhomály sötétséggé mélyült, de fojtogató ölelésében mégis ott maradt egy szikra. Egy apró, makacs fény, amely nem engedte, hogy mindez elvesszen. Hogy minden kiégjen. Ez a szikra nem a remény volt, mert a remény már rég elveszett. Ez az emlékezés volt. Azok emléke, akik éltek, akik harcoltak, akik végül hamuvá lettek, de nem váltak semmivé. A hamu emlékezni fog ránk. És soha nem felejt. 

          Ha elolvastad ezt biztosan azt hiszed, hogy valami rémálom. Az is, ezt a rémálmot én valóban álmodtam. Álmodom ilyeneket és biztos vagyok benne, hogy ezek az álmok valahol, valamikor a világban megtörtént események valódi lenyomatai. Üzenetek ezek azoktól, akikkel ezek a dolgok valóban megtörténtek. Üzennek mert haláluk után is erős bennük ez a szándék, hogy a rajtuk elkövetett borzalmak ne maradjanak rejtve. Bizonyságom nincs, de sejtésem van róla hogyan jutnak el hozzám ezek az üzenetek. Biztos vagyok abban, hogy másokhoz is eljutnak ilyen jelzések. Szilárdan hiszek valódiságukban és mindent meg fogok tenni, hogy ne vesszenek el. Azért mielőtt lapoznál, állj meg egy pillanatra és gondold végig mit élhettek át azok az emberek, akik számára ez volt a valóság. Talán rájössz, hogy mit tegyél. Ha nem akkor ez az írás nem neked szól.

           Miközben küzdöttem az írással, az évtizedek mélyéről előkúsztak Till Ulenspiegel szavai: „A hamu égeti szívemet” Akkor fiatal felnőttként nem nagyon értettem őt. Most már én is érzem azt amit ő.