MAX A MENHELYI KUTYA

Egy csendes kisváros szélén, egy régi, kopott menhely állt, amelynek Szivárványhíd volt a neve. Az itt dolgozók elsősorban azokat a kutyákat fogadták be, akik idős gazdáik halála miatt maradtak árván.  Az épület falai repedezettek voltak, de belül melegség és szeretet uralkodott. Az itt dolgozók mindent megtettek, hogy az elhagyott állatoknak otthont találjanak, de legtöbbjüknek ez a hely lett az utolsó menedék. Ezért is volt a neve az, ami. Az egyik ilyen lakó egy idős, fekete kutya volt, akit Maxnak hívtak. Max élete nem volt könnyű; gazdái egyszerűn kitették autójukból, amikor már nem tudott úgy futni, mint fiatal korában. Egy benzinkutas befogadta pár napra. Ő hozta el a menhelyre A menhely dolgozói lehetőségeikhez képest mindent megtettek, hogy boldoggá tegyék hátralévő napjait. Egy nap egy idős házaspár érkezett a menhelyre. A férfi és a nő kéz a kézben járta végig a kenneleket, csendesen figyelve az állatokat. A férfi szeme megakadt Maxon, aki a sarokban feküdt, de amikor meglátta őket, lassan felállt, és odasétált a rácshoz. A nő letérdelt, és megsimogatta a kutya őszülő fejét. „Ő az,” mondta halkan, és a férfi bólintott. Max új otthonra talált. Az idős pár gondoskodott róla, mintha mindig is az övék lett volna. Bár a kutya már nem volt fiatal, a szeretet és törődés új életet lehelt belé. A házaspár minden nap sétálni vitte, és esténként a kandalló mellett ülve meséltek neki az életükről. Max boldog volt, de valami mélyen belül nyomasztotta. Félt attól, hogy valami rossz történhet. Valóban egy hideg téli estén a férfi hirtelen rosszul lett. A nő azonnal hívta a mentőket, de mire megérkeztek, már késő volt. A házaspár élete félbetört. A nő magányosan ült a nappaliban, Max pedig csendesen feküdt mellette, átérezte az elvesztés fájdalmát. Az idős kutya soha nem hagyta magára, nagyon félt attól, hogy őt is elveszti. Minden lépését követte, minden éjszaka az ágya mellett aludt. Egy évvel később a nő is elment. A szomszédok találtak rá, Max pedig mellette feküdt, hűségesen őrizve őt az utolsó pillanatig. A kutyát visszavitték a menhelyre, de már nem volt ugyanaz. Nem evett, nem játszott, csak csendesen feküdt, mintha várna valamire. Egy éjszaka Max álmot látott. Fekhelyétől szivárvány ívelt fel, a vége ködbe veszett és az öreg kutya hívást érzett a szívében. Felállt, és lassan elindult a szivárványon, amelynek túloldalán az idős házaspár várta, mosolyogva, integetve.  Amikor átért, a pár letérdelt, és magukhoz ölelték. A kutya farkát boldogan csóválta, és tudta, hogy végre otthon van. Másnap reggel a menhely dolgozói csendben álltak Max körül. Az idős kutya oldalán feküdt, mintha csak aludna. Az arca nyugodt volt és békés. Bár szomorúak voltak, tudták, hogy Max most már ott van, a Szivárványhíd túloldalán, azokkal, akiket a legjobban szeretett.