A libanoni polgárháború 1975 és 1990 között zajlott, és mintegy 200 000 ember életét követelte. Libanon máig romokban hever. A palesztin menekültek 1948 óta, PFSZ már 1971 óta jelen voltak Libanonban. Véleményem szerint az 1975 április - 1982 augusztus vége közötti szakasz nem nevezhető polgárháborúnak mivel döntően a PFSZ ellen harcoltak a keresztény és síita muszlim milíciák. A harcoknak ebben a szakaszában pusztult el Bejrút nagy része és rengeteg civil áldozat. Amin Gemayel elnöksége 1982. szeptember és 1986 szeptembere között tényleges harcok nem folytak csak merényletek és terrorcselekmények történtek. Az igazi polgárháború 1987 márciusától 1990 októberéig tartott, vagyis a 1989. szeptember 22.-Taifi béke megállapodással nem ért véget. A konfliktus lefolyását annak bonyolultsága miatt csak idővonalon érdemes – és lehetséges egyáltalán - követni.
I. HÁBORÚ A PFSZ ELLEN 1975-1982
1975. április 13.-án palesztin fegyveresek megpróbálták meggyilkolni a maronita keresztény falangista vezetőt, Pierre Gemayelt. Hasonló módon próbálkoztak a hatalom megkaparintásával, mint Jordániában. A falangista fegyveresek megtorlásul lesből csapnak le egy busznyi palesztinra, többségük civilek, megölve 27 utast. Egy hétig tartó összecsapások következnek a palesztin-muszlim erők és a falangisták között, ezzel kezdetét veszi a 15 évig tartó libanoni polgárháború. 1976. júniusában mintegy 30 000 szíriai katona vonul be Libanonba, látszólag a béke helyreállítása érdekében. Szíria beavatkozása megszünteti a palesztin-muszlim erők keresztények elleni fölényét. 1976. októberében kis számban egyiptomi, szaúdi és más arab csapatok csatlakoznak a szíriai haderőhöz a kairói békecsúcs eredményeként. Ez az úgynevezett arab elrettentő erő jelentéktelen és rövid életű. Az 1978. március 11-én a Fatah palesztin fegyveres csoport – amely a PFSZ egyik fegyveres szárnya - Izraelben csapott le. A támadást azért hajtották végre, hogy megtorpedózzák a béketárgyalásokat. 13 palesztin fegyveres indult Libanonból egy hajón. Eredetileg túszokat akartak szedni Tel-Avivban. Egy navigációs hiba miatt azonban a támadók 64 kilométerre északra kötöttek ki célpontjuktól, Ma’agan Michael kibuc közelében. Ezután eltérítettek egy taxit, majd egy kirándulóbuszt, amelyen izraeli családok utaztak. A fegyveresek Tel Aviv felé indultak, miközben lövöldöztek és gránátokat dobtak az úton közlekedő járművekre. Az izraeli rendőrség és katonák üldözőbe vették a buszt, amely végül egy útzárnál megállt, ahol tűzharc alakult ki. A busz végül felrobbant, és a támadás során 38 izraeli civil, köztük 13 gyermek vesztette életét, valamint 76-an megsebesültek. A támadók közül kilencen meghaltak, kettőt elfogtak. Válaszul 1978. március 14.-én mintegy 25 000 izraeli katona lépte át a libanoni határt a Litani hadműveletben, amely a Dél-Libanont átszelő Litani folyóról nevezték el. Az invázió célja az volt, hogy felszámolja a PFSZ dél-libanoni struktúráját. A hadművelet során több száz palesztin fegyveres és civil vesztette életét, és több ezer ember menekült el a harcok elől. A PFSZ fegyveresei északabbra vonultak, és ekkor helyezték át a főhadiszállásukat Bejrútba. 1978. március 19-én az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa elfogadta az Egyesült Államok által támogatott 425. számú határozatot, amelyben felszólítja Izraelt, hogy vonuljon ki Dél-Libanonból, az ENSZ-et pedig egy 4000 fős ENSZ békefenntartó erő létrehozására Dél-Libanonban. A haderőt az Egyesült Nemzetek ideiglenes libanoni haderejének nevezik. Eredeti megbízatása hat hónapra szólt. Még ma is Libanonban vannak. 1978. június 13 Izrael kivonul a megszállt területek egy részéről, és átadja a hatalmat a szakadár libanoni hadseregnek, Szaad Haddad őrnagynak, amely Izrael szövetségese 1978-tól a 2000-ben bekövetkezett összeomlásáig. 1978. július 1-jén Szíria fegyveres támadást indított a libanoni keresztények ellen, amely az előző két év legintenzívebb harcaihoz vezetett Libanon keresztény területein. A szíriai hadsereg célja az volt, hogy megerősítse befolyását Libanonban, miközben a keresztény falangisták és más keresztény milíciák ellenálltak a szíriai jelenlétnek. Bár a Hezbollah és a keresztény falangisták nem voltak állandó katonai szövetségesek, bizonyos helyzetekben közös érdekek mentén együttműködtek. Ez főként a palesztin fegyveres csoportok elleni harcokban mutatkozott meg, mivel mindkét fél fenyegetésként tekintett a Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PFSZ) és más palesztin frakciók tevékenységére Libanonban. 1978. szeptemberében Jimmy Carter amerikai elnök közvetíti az Izrael és Egyiptom közötti Camp David-egyezményt , az első arab-izraeli békét. A libanoni palesztinok megfogadják, hogy fokozzák Izrael elleni támadásaikat. 1982 június elején egy palesztin szélsőséges csoport merényletet követett el Slomo Argov izraeli nagykövet ellen Nagy-Britanniában. A diplomata életét sikerült megmenteni, a merénylet azonban látszólag tökéletes háborús ürügyet szolgáltatott Izraelnek. Ariel Sharon tábornok vezeti a támadást. A hadművelet célpontja a Bejrútban székelő PFSZ volt, amely dél-libanoni bázisokról rendszeresen indított támadásokat Izrael ellen. A két hónapos harc során az izraeli hadsereg Bejrút déli elővárosaiba jutott, és ostrom alá vette a várost. A PFSZ jelentős katonai vereséget szenvedett, libanoni befolyása megszűnt. A Vöröskereszt becslése szerint az invázió mintegy 18 000 ember életét követelte, 1982. augusztus 24-én az amerikai tengerészgyalogosokból, francia ejtőernyősökből és olasz katonákból álló többnemzetiségű haderő partraszáll Bejrútban, hogy megakadályozza a PFSZ fizikai megsemmisítését és segítsen evakuálásában. 1982. augusztus 30 Az Egyesült Államok által vezetett intenzív közvetítést követően Jasszer Arafat és a Nyugat-Bejrútban és Dél-Libanonban államon belüli államot irányító PFSZ elhagyta Libanont. Mintegy 6000 PLO-harcos főként Tunéziába megy, ahol ismét megerősödtek. A legtöbb Ciszjordániában és Gázában köt ki. Arafat Ciprusra ment. „Nem tűnik valószínűnek, hogy „Nem valószínű, hogy Arafat úr, aki most hajóval tart Görögországba, talál egy másik arab kormányt, amely hajlandó befogadni őt libanoni tartózkodásának katasztrofális hatásai után. Az egykor gyönyörű és virágzó város nagy területeit rommá tették a hét éve tartó zavargások és polgárháború miatt, amelyet Arafat jelenléte váltott ki.” (BBC augusztus 30) 1982. szeptember 10-én a többnemzetiségű haderő befejezi első kivonulását Bejrútból. 1982. szeptember 14-én merényletet követtek el Bashir Gemayel, Libanon frissen megválasztott elnöke ellen kelet-bejrúti főhadiszállásán, mielőtt még hivatalát elfoglalhatta volna. Gemayel a keresztény falangista milícia vezetője volt, és szoros kapcsolatot ápolt Izraellel. A merényletet egy Szíria-barát csoport tagja, Habib Tanious Shartouni hajtotta végre, aki egy bombát helyezett el Gemayel főhadiszállásán. A merénylet miatt másnap az izraeli csapatok megtámadták Nyugat-Bejrútot, ami az első alkalom volt, hogy izraeli erők behatoltak egy arab fővárosba. Az invázió célja az volt, hogy felszámolják a Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PFSZ) maradék erőit, és támogassák a keresztény falangista milíciákat. Amire nincs mentség, de magyarázat igen. Ez a Sabra és Shatila menekülttáborokban történt mészárlás, amely 1982. szeptember 16–18. között zajlott. Vezetőjük meggyilkolása felbőszítette a keresztény falangista milíciát, akik egyben Bejrút elpusztításáért is elégtételt akartak venni a palesztin arabokon, akiket már nem védelmezett a PFSZ fegyveres ereje. Az izraeli hadsereg felelőssége egyértelműen kimutatható. Saron rosszul tűrte, hogy a nemzetközi erők nem engedték meg a PFSZ fizikai megsemmisítését ezért az izraeliek nem akadályozták meg a mészárlást. Pár napon belül kiderült, hogy ezúttal a palesztinoknak semmi köze nem volt a merénylethez.
II. AMIN GEMAYEL ELNÖKSÉGE 1982-1988
1982. szeptember 23-án, Amin Gemayel, Bashir Gemayel testvére, hivatalba lépett Libanon elnökeként. 1982. szeptember 24.-én az amerikai-francia-olasz többnemzetiségű haderő visszatér Libanonba, hogy erővel támogassa Gemayelt. Eleinte a francia és az amerikai katonák semleges szerepet játszanak. Fokozatosan a Gemayel rezsim védelmezőivé válnak a drúzok és síiták ellen Közép- és Dél-Libanonban. 1983. április 18-án egy öngyilkos merénylő támadást hajtott végre az amerikai nagykövetség ellen Bejrútban, amelyben 63 ember vesztette életét, köztük 17 amerikai állampolgár. Ez volt az első jelentős támadás az Egyesült Államok érdekei ellen Libanonban, és előrevetítette a későbbi merényleteket, amelyek célpontjai az amerikai és nyugati jelenlét voltak a térségben. A támadás mögött az Iszlám Dzsihád Szervezet állt, amely később a Hezbollahhoz köthető csoportként vált ismertté. 1983. május 17-én Libanon és Izrael békeszerződést írt alá, amelynek célja az izraeli csapatok fokozatos kivonása volt Libanonból. Az egyezményt az Egyesült Államok közvetítésével hozták létre, és Libanon remélte, hogy ezzel véget érhet az izraeli megszállás. Azonban a megállapodás soha nem lépett teljesen életbe, mivel Szíria és a Hezbollah ellenezte, és végül Libanon visszavonta azt. Az izraeli csapatok csak 2000-ben hagyták el teljesen Dél-Libanont. 1983. október 23-án egy öngyilkos merénylő teherautóba rejtett bombával támadta meg az amerikai tengerészgyalogosok laktanyáját Bejrútban. A robbanás következtében 241 amerikai katona vesztette életét, és több mint 100-an megsérültek2. Ez volt az egyik legsúlyosabb veszteség az amerikai hadsereg számára a második világháború óta. egy második öngyilkos merénylő 58 francia ejtőernyőst és 6 libanoni civilt ölt meg egy támadás során. A támadás célpontja a francia katonai bázis volt, amely a többnemzetiségű békefenntartó erő részeként működött Libanonban. A támadást az Iszlám Dzsihád Szervezet vállalta magára, 1984 február 6-án az események sorsdöntő fordulatot vettek Libanonban: muszlim milíciák átvették az irányítást Nyugat-Bejrút felett, ezzel jelentősen gyengítve a libanoni hadsereg pozícióját a városban. Ez az esemény nem csupán a hatalmi viszonyokat változtatta meg a főváros egy részén, hanem tovább mélyítette a belső megosztottságot és a polgárháborús feszültségeket az országban. Ez az esemény jelentős hatással volt a későbbi fejleményekre, mivel a város feletti kontroll elvesztése több oldalon új fegyveres csoportok megerősödéséhez, illetve a regionális befolyás növekedéséhez vezetett. 1984 június 10-én az izraeli hadsereg nagyrészt kivonult Libanonből. Bár a kivonulás nagyrészt befejeződött, Izrael megtartott egy biztonsági zónát a libanoni–izraeli határ mentén, amelyet az izraeli katonák, illetve Szaad Haddad hadserege őrzött. Ez a biztonsági övezet a további konfliktusok megelőzése érdekében jött létre, ugyanakkor hosszú távú politikai és biztonsági kérdéseket is felvetett a térségben. 1985. június 16 a Hezbollah fegyveresei eltérítették a TWA Bejrútba tartó járatát 1985. június 16-án. Az eltérítők izraeli börtönökben fogva tartott síita foglyok szabadon bocsátását követelték Az utasokat csak két héttel később szabadították ki. Izrael mintegy síita 700 foglyot engedett szabadon, de nem ismerték el, hogy a gépeltérítés miatt tették. 1987. június 1-jén merényletet követtek el Rashid Karami, Libanon szunnita muszlim miniszterelnöke ellen. Egy helikopterbe rejtett bomba robbant fel, amikor Karami Tripoliból Bejrútba tartott. A támadás következtében Karami életét vesztette, és az ország politikai helyzete tovább destabilizálódott. A merénylet után Selim el Hoss vette át a miniszterelnöki posztot, aki korábban már betöltötte ezt a tisztséget 1976 és 1980 között. Hoss kormányzása alatt Libanon továbbra is súlyos belső konfliktusokkal küzdött, és az ország politikai jövője bizonytalan maradt.
III: POLGÁRHÁBORÚ 1989-1990
1988. szeptember 22-én, Amin Gemayel elnöksége utód nélkül ért véget, mivel a libanoni parlament nem tudott új elnököt választani. Ennek következtében Libanon két rivális kormány alatt kezdett működni: Michel Aoun tábornok katonai kormánya, amelyet Gemayel nevezett ki, amely főként keresztény támogatást élvezett és Selim el Hoss polgári kormánya, amelyet a muszlim frakciók támogattak. 1989. március 14-én Michel Aoun tábornok „felszabadító háborút” hirdetett a szíriai megszállás ellen, amely a libanoni polgárháború utolsó, pusztító szakaszát indította el. Aoun célja az volt, hogy kiszorítsa a szíriai csapatokat Libanonból, és visszaállítsa az ország függetlenségét. A háború során Aoun összecsapott a keresztény frakciókkal, különösen a Libanoni Erőkkel, amelyeket Samir Geagea vezetett. A konfliktus súlyos károkat okozott Bejrútban és a környező területeken, miközben a harcok több ezer civil áldozatot követeltek. 1989. szeptember 22.-én az Arab Liga tűzszünetet hirdet. Libanoni és arab vezetők találkoznak a szaúd-arábiai Taifban, Rafik Hariri libanoni szunnita vezető vezetésével. A Taif-megállapodás gyakorlatilag lefekteti az alapot a háború befejezéséhez a libanoni hatalom újraosztásával. A keresztények elveszítik többségüket a parlamentben, megelégszenek az 50-50-es megosztással, bár az elnöknek maronita kereszténynek, a miniszterelnöknek szunnita muszlimnak, a parlament elnökének síita muszlimnak kell maradnia. 1989. november 22-én merényletet követtek el René Muawad, Libanon megválasztott elnöke ellen, aki mindössze 17 napig töltötte be a tisztséget. Muawadot egy 250 kg-os autóba rejtett bomba ölte meg, miközben konvja Nyugat-Bejrútban haladt. Az elnököt azzal a céllal választották meg, hogy újraegyesítse Libanont, de halála tovább mélyítette a politikai válságot3. Muawad helyére Elias Harawi lépett, aki a Taif-megállapodás végrehajtásáért felelt, és támogatta a szíriai befolyás megerősítését Libanonban. Ezzel párhuzamosan Emile Lahoud tábornokot nevezték ki Michel Aoun helyére a libanoni hadsereg parancsnokaként, ami tovább fokozta a keresztény frakciók közötti feszültséget. 1990. október 13-án a szíriai erők támadást indítottak Michel Aoun elnöki palotája ellen, miután Franciaország és az Egyesült Államok zöld utat adott a művelethez. Ez a lépés összefüggésben állt azzal, hogy Szíria csatlakozott az amerikai koalícióhoz Szaddám Huszein ellen a Sivatagi pajzs és Sivatagi vihar hadműveletben. A támadás során szíriai és libanoni kormányerők rohamozták meg Baabda elnöki palotáját, amely Aoun főhadiszállása volt. A légicsapások és a szárazföldi támadások következtében legalább 45 ember életét vesztette, és 255-en megsebesültek. Aoun végül a francia nagykövetségre menekült, ahol politikai menedékjogot kapott. Ez az esemény hivatalosan véget vetett a libanoni polgárháborúnak, amely 1975 óta tartott, és több mint 150 000 áldozatot követelt. A támadás után Emile Lahoud vette át a libanoni hadsereg vezetését, és Szíria megerősítette befolyását az országban
EPILÓGUS
Arafat 1994-ben Rabinnal és Simón Peresszel közösen Nobel-békedíjat kapott az 1993-as oslói megállapodás aláírásáért. Az egyezményt Jichák Rabin, Izrael miniszterelnöke és Jasszer Arafat, a Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PFSZ) vezetője írta alá Bill Clinton amerikai elnök jelenlétében. A megállapodásban Izrael elismerte a PFSZ-t mint a palesztin nép hivatalos képviselőjét. A PFSZ lemondott az erőszak alkalmazásáról, és elismerte Izrael létjogosultságát. Palesztin önkormányzat létrehozása Gázában és Ciszjordánia egyes részein. Ötéves átmeneti időszak, amely alatt Izrael fokozatosan kivonul bizonyos palesztin területekről. További tárgyalások a végleges státuszról, beleértve Jeruzsálem, a menekültek és az izraeli telepek kérdését. Jasszer Arafat a véreskezű terroristavezér és Jichák Rabin a hatnapos háború véreskezű hős vezérkari főnöke együtt veszik át a Nobel-békedíjat. Két összeillő ember …………
Libanonban ma is háború dúl. Soha sem lesz vége?