Alapfogalmak
Palesztina földjét az ókorban a kánaániták lakták, akik Kr.e. 3000 körül telepedtek le a térségben. A Palesztina név eredete Hadrianus császárhoz köthető, aki Kr. u. 135-ben a zsidó Bar Kochba-felkelés leverése után átnevezte Júdeát Palaestina névre, hogy eltüntesse a zsidó identitást a térségben. Ez a név a középkorban, majd a modern korban is használatban maradt. A kánaániták az ókori Palesztina régiójának őslakosai voltak, akik főként szemita eredetű népcsoportokat foglaltak magukba. A kánaániták idején a térséget Kánaánnak nevezték. A terület magában foglalta a mai Izrael, Palesztina, Jordánia, Libanon, Szíria nyugati részét és az egyiptomi Sínai-félszigetet. Az őslakosok nem alkottak egységes etnikumot, hanem különböző törzsek és városállamok laza szövetségeként éltek. Az izraeliták bevándorlása előtt Kánaán földje számos kisebb királyságból állt, amelyek között némi összetartás is mutatkozott1. A modern palesztinok nem leszármazottjai a kánaánitáknak, de a régió történelmi folytonossága miatt sokan úgy vélik, hogy a palesztin nép kulturálisan és földrajzilag kapcsolódik az ókori kánaánitákhoz. Az arabok a 7. század során hódították meg a térséget. A magukat palesztinnak való emberek ezeknek az araboknak a leszármazottjai. A modern palesztin identitás a 20. században a brit mandátum majd az izraeli-palesztin konfliktus hatására formálódott ki.
Az első menekülthullám
Az arabok előre megfontolt jogfosztásáért és elűzéséért, valamint a létrejött, állandósult palesztinai „menekült-problémáért” a teljes felelősséget nem lehet Izrael államra hárítani. A brit mandátum időszaka (1920–1948) alatt a palesztin arab vezetők saját híveik ellen indítottak könyörtelen kampányt azzal a céllal, hogy megakadályozzák a zsidó nemzeti újjászületést. Ez a törekvés csúcspontját az adta, amikor megkísérelték megakadályozni az ENSZ 1947. november 29-i határozatának végrehajtását, amely két államot (egy zsidó és egy palesztin államot) javasolt volna. A történelmi cionista mozgalom a jövőbeli zsidó államban egy jelentős arab kisebbség létét támogatta, egyenlő jogokkal és feltételekkel. Például Zeév Zsabotinszki 1923-as cikkében kijelentette, hogy „készek vagyunk esküvel kötelezni magunkat és utódainkat, hogy soha nem vétünk az egyenlő jogok elve ellen, és soha nem próbálunk senkit sem kirekeszteni.” Tizenegy évvel később ő volt a zsidó Palesztina alkotmányát kidolgozó testület elnöke, mely szerint mind az arabok, mind a zsidók egyenlő jogokat és kötelességeket élveztek – akár a katonai, akár a civil szolgálat terén. A zsidó bevándorlásnak jótékony hatása volt az arab életszínvonal növekedésére, ami leginkább az arab lakosság gyarapodásán mutatkozott meg. Az arab népesség száma a városias területeken növekedett leginkább, melyeket leginkább érintettek a zsidó fejlesztések. Az 1922-es és 1931-es számadatok összehasonlítása mutatja, hogy az arab lakosság Haifában 86 százalékkal, Jaffón 62 százalékkal, Jeruzsálemben 37 százalékkal növekedett, míg a tisztán arab városokban, például Nabluszban és Hebronban, a népesség gyarapodása csupán 7 százalék volt, Gázában pedig a lakosság 2 százalékkal csökkent.” Emiatt a helyi arabok többsége nem örült a mufti vezette Arab Higher Committe (AHC), a palesztin arabok valódi „kormánya” erőszakos kísérleteinek, hogy aláássák az ENSZ felosztási határozatátAbdel Qader Husseini, Jeruzsálem kerület-parancsnoka és a mufti közeli rokona, számos utat tett vidéken, és úgy találta, hogy a lakosság a harc iránt közönyös, gyakran többszöri felszólításra sem hajlandó fegyvert fogni. Ismail Safwat iraki tábornok, az Arab Felszabadítási Hadsereg (ALA) parancsnoka rosszallta, hogy az ALA ötezer önkéntes katonájából csak nyolcszáz palesztin, és közülük is a legtöbb dezertált a kiképzés befejezése előtt, vagy közvetlenül utána. A cionisták rendszeresen találkoztak az arab vezetőkkel (köztük a későbbi Jordán királlyal, Abdullah ibn Husseinel, valamint szíriaiakkal, libanoniakkal, egyiptomiakkal és irakiakkal) az állam kikiáltásáig, 1948. május 14-ig. 1947. szeptember 15-én, két hónappal az ENSZ felosztási határozata előtt, két magas rangú cionista vezető még mindig arról igyekezett meggyőzni Abdel Rahman Azzamot, az Arab Liga főtitkárát, hogy a palesztin konfliktus „feleslegesen emészti föl az Arab Liga erőit” Az eddigiek alapján az állítás, miszerint az arabok előre megfontolt jogfosztása és elűzése kizárólag a zsidókat terheli, illetve, hogy a palesztinai „menekült-probléma” kizárólag a zsidók felelőssége lenne, joggal megkérdőjelezhető. A palesztin arab kitelepítéseket inkább az arab vezetők erőszakos és stratégiai törekvései idézték elő, nem pedig egy előre kidolgozott zsidó terv. A terrorfenyegetettség valósággá vált, a lövöldözések, késelések, robbantások mindennapos eseményekké váltak. Az alkalmi atrocitások hamarosan az erőszak ördögi körét hozták létre. Az arab média nem csupán aránytalanul felnagyította az eseményeket, de nem létező atrocitásokról is beszámolt. Haifa eleste (április 21-22) például hatalmas mészárlásokról szóló hamis hírek áradatát indította el. Ennek hatására a megzavarodott palesztin társadalomban pánik uralkodott, ami hozzájárult ahhoz, hogy négy hónap látszólag eredményes harc után 1948 áprilisára az arab erők összeomlottak – annak ellenére, hogy öt arab ország támadása május közepén még hátra volt. Nemcsak a harcoknak fordított hátat a palesztinok többsége, de sokan közülük elhagyták otthonaikat is, új lakhelyet keresve Palesztinában vagy más arab országokban. A szíriai, libanoni kormány és az AHC felszólították az embereket, hogy maradjanak és harcoljanak, de hasztalanul. A palesztinokból teljesen hiányzott a nemzeti összetartás. A közösségi szolidaritás hiánya a többszázezer, országszerte kóborló menekülttel szembeni gyalázatos bánásmódban is megnyilvánult. Néhány helyen kereken visszautasították a menekültek befogadását, mert attól féltek, hogy felélik az élelmiszerforrásokat. Akkóban a hatóságok megakadályozták a Haifából menekülő arabok partra szállását, Ramallahban a túlnyomórészt keresztény lakosság megszervezte saját milíciáját, nem annyira a zsidók, mint az új muszlim jövevények ellen. A palesztinok folyamatosan menekültek, a kivándorlók száma rohamosan nőtt. 1948 januárjában titkos üzenetről szóló híresztelések kaptak lábra, melyek a zsidó többségű területek arab lakosainak szóltak, hogy hagyják el otthonaikat. Egyrészt katonai okokból, másrészt azért, nehogy a zsidók túszai legyenek.Februárra ez a jelenség átterjedt az ország többi részére is. Áprilisban és májusban az ALA és az AHC erői egész Palesztinára kiterjedő kitelepítéseket bonyolítottak le. Április 18-án a Hagana jeruzsálemi hírszerző részlege általános parancsról adott hírt: evakuálják a nőket és gyerekeket minden, zsidó településsel szomszédos faluból. Tizenkét nappal később a haifai részleg arról tudósított, hogy – egy újabb általános offenzívára készülve – Haifában az ALA elrendelte minden Tel-Aviv és Haifa közt fekvő arab falu kiürítését. Május elején, Kelet-Galileában az arab vezetők felszólították a helyi arabokat, hogy minden nőt és gyereket szállítsanak el Rosh Pina területéről, Jeruzsálem körzetében pedig a transzjordániai Arab Légió rendelte el falvak egész sorának kiürítését. Április elejére már százezren hagyták el otthonaikat, miközben a zsidók, védekező pozícióban, nem voltak abban a helyzetben, hogy elűzzék őket. (március 23-án, négy hónappal az ellenségeskedések kitörése után, Safwat az ALA főparancsnoka némi csodálkozással jegyezte meg: „A zsidók mindeddig egyetlen arab falut sem támadtak meg, hacsak nem provokálták őket.”). Május 14-re, Izrael függetlenségének kikiáltása napjára, az arab menekültek száma megháromszorozódott. 170-180 ezer arab hagyta el a városi központokat és a falvakat, és ebből csupán maroknyit kényszerítettek távozásra a zsidók. Palesztin arabok tömegeit saját vezetőik szólítottak fel távozásra, illetve hajtottak el otthonából, katonai megfontolásokból vagy csupán azért, nehogy a leendő izraeli állam polgárai legyenek. Ennek legkirívóbb példája volt, mikor az AHC arabok tízezreinek parancsolta meg (és ha ez nem használt, a megfélemlítés eszközétől sem riadt vissza), hogy hagyják el Haifa városát. Az AHC, az ALA vagy a helyi milíciák több tízezer falusit kényszerítettek otthonuk elhagyására. A legtöbb történész konszenzusa szerint az 1948-as háború során körülbelül 750 000 palesztinai arab menekült hagyta el otthonait Palesztinában. Bár a pontos szám vitatott és a becslések némileg eltérhetnek (általában 700 000 és 750 000 közötti értékeket emlegetnek), a leggyakrabban idézett szám éppen a 750 000 fő körüli érték.