Az 1948-as háború után a Palesztinából menekülő arabokat a szomszédos országok fogadták be. Ezt később megbánták. A fő ok az volt, hogy a menekültek nem érkezetek üres kézzel. Összegyűjtötték és magukkal hozták a háborús arab fegyverraktárakban megmaradt és a csatamezőkön elhagyott fegyvereket beleértve a nehéztüzérséget is. Folytak ugyan tárgyalások a visszatelepülésről de - annak ellenére, hogy nagy nyomás nehezedett Izraelre – nem vezettek eredményre, mert sem zsidók, sem az arab országok nem hajlottak kompromisszumra. A legtöbb menekültet Jordánia fogadta be. A befogadással kapcsolatos problémák itt eszkalálódtak a leggyorsabban. A hasemita királyságnak nem kevés palesztinai arab állampolgára volt akiknek identitása a menekültekhez kapcsolódott. Az 1948-ban és a későbbi arab-izraeli konfliktusok következtében Jordániában jelentős palesztin közösség alakult ki, mely idővel egyfajta párhuzamos hatalmat épített ki saját szervezeteken és fegyveres milíciákon keresztül. Ezek a csoportok gyakran nem vették figyelembe a hagyományos állami parancsnokságot, igyekeztek saját politikai és katonai céljaikat érvényesíteni és nemzetközi színtérre vinni a palesztinok ügyét. A 1967-es hatnapos háború - amelyben a jordán király nem volt hajlandó részt venni - után a palesztin fegyveres szervezetek még aktívabbá váltak, mivel az arab vereség után a radikális megoldások, az önálló fegyveres fellépés irányába tolódtak el és a jordán államban meglévő lehetőségeik határait feszegették. Az 1967-es hatnapos háború után sok palesztin menekült Jordániába, és az 1964. május 28-án létrejött PFSZ katonai jelenléte megerősödött. A palesztin menekültek fegyveres szerveződése jelentősen felgyorsult az 1967-es hatnapos háború után, amikor Izrael elfoglalta Ciszjordániát és Gázát és új menekült áradat indult el. A palesztin fegyveresek egyre gyakrabban hajtottak végre támadásokat Izrael ellen jordániai területről, ami feszültséget okozott Jordánia és Izrael között. A palesztin csoportok már nem csupán Izrael elleni harcot folytattak, hanem belső pozícióik és a társadalmi befolyásuk növelésére törekedtek Jordániában és nyíltan konfrontálódtak a monarchiával. II. Husszein király titkos kapcsolatokat ápolt Izraellel a régió stabilitása érdekében, nem volt hajlandó megengedni, hogy a palesztin fegyveresek megsértsék országa szuverenitását. A király jól látta, hogy a palesztin milíciák egyfajta „államban belüli államot” akarnak létrehozni, amely alááshatja országának egységét és kontrollálná a bel és külpolitikát. Az egyiptomi – izraeli háborút lezáró 1970-es fegyverszünet – amelyet a hasemita uralkodó is támogatott – felbőszítette a palesztin csoportokat. PFLP vezetője, George Habash megígérte, hogy "pokollá változtatjuk a Közel-Keletet". Jasszer Arafat a Kr. e. 490-ben zajlott marathóni csatára utalt 1970. július 31-én Ammanban mondott beszédében egy 25 000 fős fanatikus tömeg előtt. Arafat a történelmi csatát a palesztin ellenállás szimbólumaként használta, és kijelentette: „Felszabadítjuk földünket”. Június 9. és szeptember 1. között háromszor kíséreltek meg Husszein ellen merényletet. A konfliktus kirobbanása elkerülhetetlenné vált, amikor a palesztin csoportok nem voltak hajlandóak leállni akcióikkal, sőt egyre radikálisabban léptek fel. A jordán hadsereg és a palesztin milíciák között véres összecsapások zajlottak, különösen 1970 nyarán. a leghevesebbeket a június 9. és 16. közötti héten, amikor 1000 ember meghalt vagy megsebesült. Július 10-én Husszein király megállapodást írt alá a PFSZ vezetőjével Jasszer Arafattal , amelyben támogatást ígért a palesztin ügyhöz, és nem avatkozik be a palesztin kommandósok Izrael elleni rajtaütéseibe, cserébe a palesztin ígéretet tett Jordánia szuverenitásának támogatására és a legtöbb palesztin milícia eltávolítására Ammanból, Jordánia fővárosából. A megállapodást Arafat nem tartotta be. Szeptember 6. és szeptember 9. között Habash fegyveresei öt gépet eltérítettek, egyet felrobbantottak Kairóban, hármat pedig a Dawson Field nevű jordániai sivatagi sávra irányítottak, ahol szeptember 12-én felrobbantották azokat gépeket. A palesztin gépeltérítőket a jordán hadsereg egységei körülvették. Arafat eleinte a túszok kiszabadításán dolgozott, később a PLO fegyvereseit nyíltan a jordániai monarchiára uszította. A helyzet kezdett kontrollálhatatlanná válni és félő volt, hogy a király elveszti az országa feletti irányítást. Ennek megakadályozása érdekében 1970. szeptember 16-án Husszein király parancsot adott a jordán hadseregnek a palesztin fegyveres csoportokkal való leszámolásra. A hadsereg tüzérséggel, gépesített egységekkel és tankokkal kezdte meg a harcot. Szeptember 17-én a nagyszabású támadást indított a palesztin fegyveresek ellen, és súlyos utcai harcok alakultak ki. Gépesített egységekkel és tankokkal támadta a palesztin állásokat, különösen Ammanban és Zarkában. A leghevesebb ütközetek központját Amman városában található palesztin fedayeen harcálláspontok jelentették. Az utcai harcokban és az épületekben zajló ütközetek során a hadsereg célzottan kereste meg a párhuzamosan működő katonai és kommunikációs központokat, megpróbálva ezek környezetét elszigetelni és végül elfoglalni. A katonák körülzárták és a heves ellenállást leküzdve egyenként megsemmisítették a palesztin fegyveresek bázisait. A hadsereg a jelentős veszteségeket mindvégig kerülte, elszigetelte a palesztin bázisokat mindig jelentős túlerővel, nagy tűzerővel lépett fel. Legfeljebb 15 000 palesztin militánst és civilt öltek meg, a palesztin városokat és menekülttáborokat, ahol a PFSZ fegyvereket halmozott fel, megtisztították. A PFSZ vezetése megtizedelődött, és 50-100 ezer ember maradt hajléktalan A leszámolás – amelyhez az USA földközi tengeri flotta és az izraeli hadsereg nézőként, de beavatkozásra készen részt vett - szeptember 27- én ért véget. Kairóban arab országok közvetítésével összehozott tűzszüneti megállapodást írtak alá. A PLO-nak ideiglenesen három város – Irbid, Ramtha és Jarash – maradt a kezében, valamint Dawson Field ahol az eltérített gépeket felrobbantották. Arafatot és a PFSZ-t 1971 elejére kiutasították Jordániából. Érdemes megemlíteni, hogy a konfliktus kezdetén Szíria egy kisebb katonai egységet indított el Amman felé, amelynek létszáma nem haladta a néhány száz főt. A beavatkozás inkább szimbolikus jelentőséggel bírt, amely azt demonstrálta, hogy Szíria elkötelezett a palesztin ügy mellett. A vereséget szenvedett palesztin csoportok jelentős része a konfliktus után Libanonba menekült, ahol új bázisokat állítottak fel – ez pedig később a régió további konfliktusainak előfutára lett. Az Arafat vezette PFSZ Bejrúba költözött. Ezzel Libanon sorsa hosszú időre megpecsételődött, de erről később. Bejrútot a PFSZ előtt a Közel – Kelet Párizsaként tartották nyilván, míg a PFSZ jelenléte miatt a város a Közel-Kelet egyik legfontosabb konfliktuszónájává vált.